Nagy gebasz lehet egy olyan világgal, ahol a hej de nagy látnokként tisztelt Tim Burton arra kényszerül, hogy önmagától nyúljon. Nem mintha valaha is tartania kellene attól, hogy a rajongói (akik azért még mindig vannak szép számmal, annak ellenére, hogy az elmúlt 15 évben írd és mondd, egyetlen jó filmet rendezett) ne néznék meg az éppen aktuális alkotását, mégis úgy döntött, hogy visszatér a gyökerekhez: Frankenweenie című, saját rendezésű 28 éves rövidfilmjét duzzasztotta egész estésre. És pontosan olyan is lett: egy félórás történetecske, másfél órásra felhígítva. És mégis Burton úr legnézhetőbb alkotása a Nagy Hal óta – és (jegyzem meg) az is már nyolc éves.
A címből nyilván annak is nyilvánvaló a film vázlatos története, akinek valahogy kimaradt az eredeti rövidet: a Frankenstein-történet sajátos újraértelmezését láthatjuk Victor, a tinédzser fiú (igen, AZ a vezetékneve!) és a kutyája előadásában. Alapvetően már az eredeti is egy tiszteletadásból (valamint töméntelen szeretetből és lelkesedésből) született harminc percecske volt, épp annyi, amennyit meg lehet rakni sok szórakoztató klasszikus horroros áthallással, és mégsem válik túlzóvá vagy erőltetetté.
Ugyanez másfél órában nemcsak rettentően sok, de az érdektelenné válik a számtalan, teljesen felesleges töltelékjelenet miatt. Az például egyenesen bántó, hogy míg az eredeti alkotás kissé jobban kifejtett történetszála remekül működik, addig a pluszban betoldott szálak (amelyek igazából a tényleges konfliktust adnák), egész egyszerűen képtelenek megemelni a néző pulzusszámát. Az viszont már egészen más lapra tartozik, hogy ezekből a kétségtelenül stílusos, ám elképesztően unalmas pluszokból végül egy olyan finálé születik, amelytől egy magamfajta, klasszikus szörnyfilmekben viszonylag jártas ZS-rajongó a homlokán pörgött a boldogságtól – még akkor is, ha a csúcspont után a mozi visszatér a kutyához és a bájos, ámde bitangul kiszámítható tényleges befejezéshez.
Mellesleg Burton még ahhoz is elég bátor volt, hogy önmagától nyúljon, ám ezt korántsem olyan direktben teszi, mint egyébként – még az is lehet, hogy ezzel a nézővel akart összekacsintani, és örömmel jelentem, hogy sikerült is. Nemcsak konkrét jeleneteket emelt át, de képes a lehető legképtelenebb szituációba is sikerrel becsempészni egy kis önreflexiót, ami igenis jót tesz a humorfaktornak – ráadásul ha más nem is, de ez nagyban növelheti az újranézési faktort.
Ha emészthető indokot akarnék találni a remake-elésnek, akkor maximum azt hozhatnám fel, hogy Burton ezúttal stop-motion bábukkal gondolta újra a történetet, és ezúttal a rendezést sem bízta másra, így a ParaNorman után idén ismét bebizonyosodik, hogy van még spiritusz ebben a klasszikus technikában; a burtonországból szalajtott figurák (amelyek a film színfaktorához hasonlóan szigorúan feketék és fehérek) egytől egyig tiszteletadások valamilyen klasszikus előtt – egyedül a főszereplő szüleinek nem tudtak mozgékony arcot szoborni, ők a legnagyobb kulimász közepette is ugyanazt a babaszerű zombimosolyt produkálták. A lenti plakátot pedig azonnal akarom a falamra, és igen, benne van.
Az pedig már igazán csak egy bájos ráadás, hogy akárcsak pár hónapja a Skyfall esetében, úgy ugyanitt utólag szépen rá lehet jönni, hogy a főcím igazából pofátlan módon, ötletes asszociációs eszközökkel elmeséli nekünk az egész filmet. Úgyhogy már csak ezért is megéri megnézni, mert nem hibátlan, de bájos és ötletes. Kár, hogy akárcsak Tim bácsi mozijainak kilencven százalékának esetében, a szép felszín alatt valamennyi szív talán dobog, de a tálaláson és a fura figurákon túl nem nyújt sokat – ám legalább ezt a kettőt a lehető legnagyobb hatásfokon.
