Újabb év, újabb tíz rész telt el Westeroson. A sorozatról írt eddigi szemelvényeim fényében azt hiszem, egyértelmű, hogy – mindent összevetve – Martin világa eddig kevéssé tudott lenyűgözni (annyira legalábbis semmiképpen, hogy a könyvekbe is belevágjak); számomra ez egyszeri szórakozás volt, és a frissen véget ért harmadik évad fényében egyelőre nagyon úgy fest, hogy az is marad.
Számomra ugyanis ez a komplett fantasy-világot magába foglaló haccacáré egyre jobban kezd állóháborúra emlékeztetni: értem én, hogy azt kéne felfognunk, hogy a szereplők minden egyes tettének olyan következményei vannak, amelyek visszaütnek, azonban ez rövid úton azt eredményezi, hogy épp az efféle visszaütések miatt a cselekmény nekiáll egy helyben toporogni. A két évadosra vágott (amúgy tényleg bazi nagy) harmadik könyvben ráadásul egyre inkább kuszálódnak a szálak, így aztán végül nincs az a játékidő, amelyet bárki képes lenne teljes mértékben tartalommal kitölteni. Így aztán az egy dolog, hogy a szereplőkről egyre többet tudunk meg, ha – akárhogy is nézzük – annyira lényeges esemény (az esetleges halálokon túl) igazából nem történik.
Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy mégis ez volt a széria eddig talán legszórakoztatóbb évada, mivel ezt mégis sikerült leplezni, ráadásul ha valaki (hozzám hasonlóan) ennyi ideje követi figyelemmel a sorozatot, akkor már biztosan eldöntötte, hogy igazából kinek a sorsa is érdekli. Így aztán mindenki egyéni gusztusa szerint sírhat/felháborodhat/örvendhet a Vörös Lagzitól kezdve egészen odáig, hogy Dany a sorozat utolsó harmadában mást sem csinált, csak ugyanannak a rohadt városnak a falai alatt ücsörgött. A szereplők meg hadd gyűljenek, de igazából úgyse fogsz kötődni hozzájuk, pláne figyelembe véve a helyi halálozási arányokat.
Épp ezért kezdek lassan attól tartani, hogy Martinnak idővel inába száll a bátorsága, és a legnépszerűbb karakterek “kiírásához” egyszerűen nem lesz vér a pucájában. Csak egy példa: alig egy hete a Vörös Lagzi után hiába telt meg az internet dühös/gyászoló/ésatöbbi rajongókkal, akik a szerző fejétől kezdve sok mindent követeltek, aztán az évadzáró mégis kis híján rekordnézettséget hozott. Innentől kezdve bármelyik író joggal hihetné, hogy az ég egy adta világon bármit megtehet, a brand majd eladja a cuccot. Most nem azt mondom, hogy el a kezekkel ettől vagy attól, de az se megoldás, ha valaki csak azért marad a színen, mert lehet, hogy négy-öt évad múlva talán kap majd tizenöt perc hírnevet.
A már megszokottan érdekes szereplőkön túl (Nem, nem mondom, hogy Tyrion a legnagyobb király, de… a francba is, de igen) ezúttal a nagy öregek is képesek újat mutatni: mivel Jaime a könyvben is itt lépett narrátorrá, előre látható volt, hogy árnyalódik a karaktere, és az alkotók éltek is a lehetőséggel: a gyűlöletes szőke nyikhajból (annak ellenére, hogy eddig se álltam volna le vele párbajozni) például kifejezetten érdekes fiatalember vált – jellemhibáival (hogy finoman fogalmazzak) együtt. Varys pedig egy Tarantinós trunk shot-nagymonológ kombóval bizonyítja, hogy hiába eunuch, mégis van olyan tökös, mint tíz másik.
Kár, hogy maga a történet még ezekből sem képes profitálni, mivel az intrikázáson túl még mindig egy helyben toporog, és ez így is marad addig, amíg valami igazán radikális dolog nem történik: jöhetne már az az istenverte tél, vagy a szőke csaj a három sárkányával. De azt hiszem, erre még várhatunk jó néhány évet. Addig meg marad ez: nem tökéletes, közel sem alapmű, és mégis szórakoztat.
Image may be NSFW.
Clik here to view.
