A Pí élete egy Rorschach-tesz: mindenki mást és mást lát bele. Ami már csak azért is jó, mivel jelzi, hogy a film több szinten is működik. Pedig azért az előjelek nem voltak jónak nevezhetők, mivel Yann Martel regényének megfilmesítése is bejárta az Álomgyár produkciós poklát: eredetileg M. Night Shyamalan tervezte a megfilmesítést még a kétezres évek elején (helyette inkább tönkretette a karrierjét olyan mozikkal, mint Az utolsó léghajlító), aztán több alkotó kezén át lyukadt ki a családi drámák komoly szakértőjénél, Ang Lee-nél, akinek a filmográfiája finoman szólva is eklektikus, hiszen kosztümös drámától kezdve vuhszián át szuperhős-moziig alig van, amit ne rendezett volna. Hogy ő lett volna a legalkalmasabb egy két órányi meditatív sorstragédia leforgatására, amely (akárcsak Hitchcock Mentőcsónakja) szinte csak egy helyen játszódik? A borzalmasan giccses előzetes után kézzel-lábbal tiltakoztam volna ellene, végül mégis az idei év egyik legkellemesebb csalódását tekinthettem meg.
Valószínűleg a borzalmas előzetes ellenére kialakult pozitív szóbeszéd mellett épp ez a sokszínűség tette lehetővé azt, hogy a mozit ilyen sokan szeressék – én legalábbis még nem láttam ennyire tömött termet a tavalyi év során, mint jelen tárgyalt alkotásunk esetében. Ráadásul a Felhőatlasz mellett ez ismét egy olyan alkotás, ahol már magát az elkészülés tényét is örömmel fogadhatjuk, hiszen egy többé-kevésbé megfilmesíthetetlennek tartott könyvet sikerült a vászonra adaptálni, méghozzá nem is akárhogy. Azok is megtalálják a számításaikat, akik esztétikai élményt vártak, a kellően nyitottak akár spirituális tartalmát is értékelhetik, mindazonáltal végig szórakoztató tud maradni annak ellenére, hogy a játékidő jó részében csak egy fiú és egy tigris megpróbáltatásait nézhetjük.
És mindez mégsem válik erőltetetté, térítő szándékúvá, vagy akár unalmassá: néha ugyan kicsit kileng a giccs-o-méter, és túlzások is bőven vannak benne (lehet, hogy ez a könyvben is így volt, néha mindenesetre nem ártott volna szelektálni), mégis egy olyan mozit kaptunk így a tavalyi év végére, amely egyszerre dolgoztatja meg a néző összes, műélvezethez szükséges szervét. És igen, annak ellenére, hogy alapvetően a néző érzelmeire bazírozó filmről van szó, a végén nemcsak a hitről gondolkodhatunk el egy kicsit, de magáról a meséről, mint olyanról is – nagyjából a Nagy hal – A faun labirintusa tengely mentén. Csak rajtunk áll, mit tartunk hihetőbbnek.
Nekem pedig – a fenti két alkotás nagy rajongójaként – kifejezetten szimpatikus volt ez a hozzáállás. Legalábbis elég tápot szolgáltatott arra, hogy a teremből kifelé jövet is tovább peregjenek a film (harmadik dimenzióban különösen magával ragadó) kockái a fejemben. Ha a hitemet, mint olyat, nem is találtam meg, egy dolog biztos: Richard Parkerben igenis hiszek. Még akkor is, ha nem néz vissza.
Image may be NSFW.
Clik here to view.
