Egy sisak. Két bíró. Három dimenzió. Kétszáz emelet. Kismillió rosszfiú (és rosszlány). Sokmillió lőszer. Üdv az Egyes Metropoliszban!
A tavalyi Dredd-mozi épp’ időben érkezett: a 2000 AD című brit képregénysorozat második számában napvilágot látott karakter harmincötödik születésnapját ünnepelte, ráadásul tavaly egyetlen olyan színtiszta akciómozi sem volt, amely igazán kiemelkedett volna a meglehetősen poshadt mezőnyből (a The Expendables 2 részemről nem játszik, mivel önmaga, illetve az első rész nyúlásával együtt bár igazából lelkes és szórakoztató volt, viszont borzasztóan önismétlő). A nyolcvanas évek viszont újfent bizonyította, hogy elpusztíthatatlan évtized volt, mivel az 1995-ben egyszer már meggyalázott figura új köntöse is ezen kor szellemében készül, úgyhogy azt hiszem, az első bekezdésben kissé szűkszavúan leírt szinopszis igazából pontosan fedi azt, amire a néző számíthat, ha leteszi magát e kilencvenöt perces mozi elé: egy igazi, übermacsó férfifilmet.
Mert jó néha az, ha az ember pontosan azt kapja a pénzéért, amire számíthat, és ebben semmiféle előzetes vagy közreadott hír nem maszatolt. Ezt a mozit nem a cselekményéért vagy a párbeszéd fogjuk szeretni, hanem azért a “don’t take no shit” hozzáállásért, amely egyre gyakrabban hiányzik az efféle filmekből – gondoljunk csak a megalkuvó és dögunalmas Total Recall – újrára. Itt minden kemény, mocskos, öncélú és erőszakos, viszont épp ez az a film, amelyet újra és újra előveszünk egy-egy fárasztó nap után, hogy elmerüljünk ebben a borzasztóan szórakoztató, tesztoszteronszagú akcióáradatban.
Mindemellett azért az se ártott, hogy a filmnek megvan a ritmusa, és nem lövi el rögtön az összes puskaporát, hanem végig képes úgy fenntartani a feszültséget, hogy a néző mégis kapjon levegőt két lövölde között. Na nem mintha a történet tartogatna különösebb meglepetéseket, mivel Dredd és ifjonc segédje egy videojátékhoz hasonlóan verekedik át magukat a szinteken, és (akárcsak a Stallone és Scwarzi fénykorában készült akciómozikban) itt is végig jól (és pláne jó mocskosan) veszik az akadályokat, így előre dörzsölhettük a tenyerünket, várva a következő látványos akciót – amelyeken szerencsére meg sem látszik, hogy a mostanában dívó nagyköltségvetésű romboldákhoz képest igazából aprópénzből készült, mivel a látványra aztán abszolút nem lehet panasz; sötét, piszkos, és egyszerű, mint az ujjam, mégis képes feledtetni, hogy (kis csúsztatással) akár egy szegedi szalagtízesben is foroghatott volna a film. És bár a harmadik dimenzió elég ritkán ilyen egyértelmű parasztvakítás, mégis jól néz ki – az sem ront rajta, hogy a kelleténél talán eggyel többször lövik el a bullet-time trükköt.
A hangulatos indusztriális score pedig aztán végképp üt, így téve fel a koronát erre a csillagos négyesre. Talán nem jegyzik majd a filmlexikonok, de igenis ilyen kemény módon kell vászonra ültetni egy kőkemény kockás-karaktert – Karl Urban ajakbiggyesztően kemény játéka pedig (minden kétségem ellenére) illik hozzá – ráadásul ezután már nővérem sem hívhatja többé “a szemöldök”-nek. 
Lena Heady-nek esélye sem volt, hiába volt valaha Sarah Connor.
