Quentin Tarantino kinematografikus bolondériái mind-mind a direktor úr által megalkotott szabályok szerint működnek, amelyeknek azért megvannak a hibái, a rajongók és az egyszeri filmbarátok mégis szívesen térnek vissza ebbe a szórakoztató párhuzamos univerzumba. Az sem megvetendő, hogy QT nem áll elő filmmel minden másnap, úgyhogy minden egyes villantását komoly várakozás előzi meg, és mivel ő is épp annyira imád filmet nézni, mint mi, így aztán (a legtöbb esetben – rád nézek, Halálbiztos, szégyelld magad) nagyon jól beletrafál a közízlésbe. Még akkor is, ha a westernről nem tudott olyan remek visszatekintőt összehozni, mint például annó a háborús filmekről.
A Django elszabadul ugyanakkor remek bizonyíték arra, hogy kedvenc italo-amerikai filmesünk még mindig olyan filmeket készít, amelyekért bőven megéri ellátogatni a legközelebbi filmszínházba. Az ő figurái ugyanis (legyenek bármilyen kisstílűek, főleg a korai munkáiban) afféle “larger-than-life” érzést közvetítenek, aminek teljes átéléséhez a legkevésbé sem árt, ha a hongkongi zoomokkal és Leonés szuperközelikkel ékített alkotást tényleg a lehető legnagyobb méretben élvezzük – így kell elérni azt, hogy a vászon csöpögjön a coolságtól, és a színészek minden egyes arcrezdülését elkaphassuk, ugyanis sokmindenért lehet kígyót-békát kiáltani a Tarantino-filmek esetén, de a színészvezetésre ezúttal sem lehet panasz – a legnagyobb problémát ezúttal a film ritmusa okozza.
Be kell valljam, valahol már az Inglorious Basterds közben is éreztem, hogy középtájon kicsit megbicsaklott a lendület, mivel bár az alagsori kocsmában játszódó jelenet egyes részeit nagyon remélem, hogy tanítani fogják, a történetben valahogy mégsem találtam a helyét – illetve igen, de ahhoz képest talán túlságosan is hosszú volt. Ezt a buktatót sajna a Django sem tudta kikerülni, ugyanis a példásan lendületes első óra után a cselekmény csúnyán elkényelmesedik, és én szinte sírtam valami jóféle monológért a borravalóról vagy Supermanről, de az istennek sem akar eljönni. Egészen a kétharmadnál játszódó étkezési jelenetig (úgy tűnik, QT imádja etetni a szereplőit), amely szinte csöpög a feszültségtől, és azt kívántam, bárcsak tovább tartott volna, mivel féltem, hogy utána újra eljön a leülés. Sajnos bejött: a kirobbanó finálé előtt ugyanis újabb felesleges kitérő következik, meglehet, csupán azért, hogy azért meglegyen az eposzi (165 perces!) játékidő.
A hiba egyértelmű: a stílus végzett a tartalommal, és az alkotás feláldozta a pörgést a western-klisék pufogtatásának oltárán. De tényleg: ebben a filmben egész egyszerűen minden benne van, nem ártott volna a szelektálás, és így talán pörgősebb, fogyaszthatóbb lett volna a végeredmény. Mindenesetre azért én lennék a legboldogabb, ha minden efféle celluloid túlkapásnak ilyen jó szívvel tudnám elnézni a hibáit, mint ennek, ugyanis ezt a mozit minden hibájával együtt jó nézni: példás alakítások (Jamie Foxx igazi blaxploitation badass, Christoph Waltz még mindig mindenből kidumálja magát, DiCaprio akkora ripacs, hogy nem lehet gyűlölve szeretni, Samuel L. Jackson pedig messze a legszórakoztatóbb figura), remek zene, szemgyönyörködtető az operatőri munka – egyszóval minden megvan, ami egy epikus westernhez kell. Sőt, talán annál sokkal több is, pedig lehet, hogy időnként nem ártott volna szelektálni. És N-betűs szavak ide vagy oda, Spike Lee verje szépen a falba a fejét.
