De jó is lenne, ha ezentúl mindig negatív előítéletekkel állhatnák neki filmezni! Hiszen mennyivel könnyebb (és persze jobb) kellemesen csalódni egy olyan alkotásban, amelyről már előre lemondott az ember. Hiszen nemhogy egy tévésorozatból forgatott filmtől nem várnék túl sok jót (a South Park-film persze mestermű, akárhogy is nézzük, de a Serenityt csak a sorozat után kezdtem értékelni), pláne egy anime alapján forgatott élőszereplős mozitól. Elvégre a japán rajzfilmek olyan egyedi szabályok alapján működnek, amelyek néha nemhogy nagyvásznon, de eleven színészekkel sem működhetnének. Bár korábban még eggyel sem volt balszerencsém összefutni, de azt hiszem, közel sem véletlen, hogy az élőszereplős Cowboy Bebop-, vagy Akira-filmet évek óta képtelenek összerántani – na nem mintha különösebben sok könnyet hullajtanék emiatt.
Van ez a Ruroni Kenshin című anime-kultsorozat, amiről én néhány képen kívül az ég egy adta világon semmit nem tudok. Így aztán ennél könnyen jött az, hogy a mozis adaptációjának abszolút elvárások nélkül, maximum egy jóféle hentelés ígéretében csüccsentem neki. És valahogy annak ellenére, hogy egy kissé közhelyes, sőt, egy-két alkalommal meglehetősen kínos megoldásokkal (bár feledni tudnám azt a kétszer elsütött, tökfelesleges hipnotizálós mutatványt!) operáló alkotásról van szó, mégis felettébb kellemes szórakozást nyújtott, egyrészt mivel csak ott veszi komolyan magát, ahol tényleg kell, másrészt képes következetesen kitartani választott műfaja mellett – amely ezúttal nem feltétlenül az adaptáció.
Részben miliőjénél, részben pedig alapvető történeti elemei miatt a mozi sokkal közelebb áll a 2004-es Zatoichi (amely valamilyen csoda folytán még az orosházi mozinkba is eljutott 
) című, részemről felettébb emlékezetes szamurájfilmhez. Alapvetően ez is egy borzasztóan egyszerű filmecske volt, és ebben is sorra vették az olyan kötelező dolgokat, mint a terhelt múltú kemény jófiú (aki azért néha szívesen játssza a komplett hülyét), a vicces szárnysegédek, sok-sok rosszfiú és a kötelező bossfight, amelyhez halmozottan érvényes a “többet ésszel, mint erővel” elve – ráadásul az is egy kultikus előd újrafeldolgozása volt, csak míg ott egy legendás mozisorozat volt az alapanyag, ezúttal a firkavilágra alapoztak (méghozzá annyi lehetséges alapanyaguk lehetett, amennyit nem szégyelltek). És a japánok ezúttal is megcsinálták, mivel a késztermék közel sem emlékeztet holmi zavaros, erőltetett utaláshalmazra (bár az utalásokról személy szerint nem tudok nyilatkozni), hanem afféle “Kenshin 101″-ként szépen bevezeti a (régi és új) nézőket a franchise világába, hogy ott elmeséljen egy talán nem túl fordulatos, de kétségkívül pörgős és élvezetes történetet, amely csak a végén bukdácsol egy kicsit, amikor a kelleténél tovább húzzák azt a nyamvadt lezárást, hiszen minek is hagyhatnánk abba a csúcsponton, ha még maradt néhány lezárt cselekményszál, amit csócsálhat a néző, nem igaz?
Ráadásul érdekes módon még a japán aktorok az általunk megszokottól teljesen eltérő, túlgesztikulált alakítása is illik a képbe, így bár senkit sem lehetne kiemelni, mint kiemelkedő színészt, mégis mindenki elfogadhatóan (vagy esetenként megmosolyogtatóan) játszik, a végtelenül cool zene pedig önmagában is kellemes hallgatnivaló. Kedves mindenki, aki sorozatból akar filmet csinálni: íme a recept, csináljátok utánuk!
