Lelkes, de lusta játékos voltom miatt talán kevéssé meglepő, hogy Lara Croft Tomb Raider címen híressé vált jó ég tudja, hány részes tirádája a világ minden fellelhető régészeti kincséért (mármint amikre Indy eddig nem csapott le) valahogy elkerült. Egyes-egyedül a második részbe kóstoltam bele, de annak idején nem tudott lekötni a logikai feladatokkal kombinált ugrabugra (kivéve persze ha épp Kyle Katarnt irányítgathattam), az Angelina Joline nevével fémjelzett katasztrofális filmadaptáció pedig végképp meggyőzött arról, hogy a brit akcióhősnőnek nincs sok helye az életemben. Legalábbis egészen addig, amíg meg nem néztem az alig két hete kijött friss játék első előzetesét, amelyre olyan vastagon mázolták a Bourne-nal kevert kalandfilm-hangulatot, hogy kevéssé elítélhető módon azonnal megindult a nyálelválasztásom. És most, alig egy órácskával a zárójelenet után pedig még mindig fel vagyok spannolva és alig férek as bőrömbe, úgyhogy azt hiszem, nyugodt lélekkel állíthatom, hogy valamit nagyon jól eltaláltak a fejlesztők.
Reboothoz méltóan nulláról indulunk, úgyhogy a rajongóknak érdemes mindent elfelejteniük, amit a régészkisasszonyról eddig tudni véltek. Lara Croft itt alig 21 éves, és (ahogy azt a prequel-képregényből megtudhattuk) puszta lelkesedésből szállt be egy bizonyos Dr. Whitman expedíciójába, amely a rejtélyes Yamatai-szigetet hivatott felderíteni. És persze ahogy az ilyenkor lenni szokott, minden elromlik, ami csak elromolhat: a hajójuk elsüllyed, a sziget tele van barátságtalan népekkel, ráadásul maga a földdarab is mintha a kelleténél jobban ragaszkodna a lakóihoz – hogy hogyan és miért, annak kiderítése a játékosra vár, de mindenkit megnyugtatok: egyetlen DHARMA-logóval sem fognak találkozni.
Számomra talán épp ez a röghözkötttség volt a legnagyobb meglepetés, mivel az efféle történeteknek szinte szerves része az, hogy a kalandor a világ számos pontján megfordulva nyomozgasson a rejtély kulcsa után, de a készítők javára legyen írva, hogy egy ügyes narratív húzással megoldották, hogy a sziget sokféle szemkápráztató helyszínnel ellássa a játékost, így igazából nem lesz hiányérzetünk még akkor sem, amikor esetleg vissza kell mennünk valahová. A mai igényeknek megfelelően ugyanis Lara menet közben szerzi a felszerelést és az új képességeket (többnyire tapasztalati pontokkal és alkatrészek gyűjtésével), amelyeket aztán a táborhelyeken lehet elkölteni, így aztán nemcsak mindig lesznek olyan helyek, ahová hősnőnk majd csak később juthat be (a stáblista után van lehetőség a sziget szabad bejárására), de fegyvereink fejlesztésével egyre ütőképesebb harcost faraghatunk a kezdetben szende és elveszett történészből.
Az ellenfelekkel viszont korántsem bánik ennyire bőkezűen a program, hiszen bár nem hülyék, néhol egész sokan vannak és még célozni is tudnak, azért a sokféleség nem jellemző rájuk: szinte egytől egyig mosdatlan, szakállas, nagydarab bácsik, csak egyre jobb felszereléssel. Egy nálam ügyesebb játékosnak bizonyára nem okoznak gondot, viszont a közelharcra használt billentyűpüfölős reflexjátékokból pedig egy idő után sajna kezdett elmenni a kedvem, dehát Isten neki, konzolátirat iz konzolátirat. Még jó, hogy az irányítás bizonyos gyengeségein túl a PC-s verzió nem örökölt egyéb gyengeségeket, így aztán nem kell NASA-csúcsgép ahhoz, hogy élvezhető sebességgel fusson az amúgy még lejjebb vett grafikával is áll-leejtően szép játék.
Az pedig külön örvendetes, hogy a végtermék nem lett színtiszta TPS, mivel lépten-nyomon belefuthatunk különféle (általában nem túl bonyolult) logikai feladványokba; a továbbhaladást elősegítők általában egész gyorsan dekódolhatók, ellenben a barlangrajzokkal/falfestményekkel jelölt sírok egytől-egyig ilyesmin alapulnak, és bizony néhol igénybe vehetik a kikapcsolódni vágyó játékos türelmét, ha esetleg tizedjére is elszámítja azt a nyüves ugrást. Az ortodox rajongóknak ez talán kevés lehet, és kiálthatnak majd kígyót-békát, amiért régi kedvencükben az agymunka sokkal inkább jelenti a gyors helyzetfelismerést a veszélyhelyzetekben, egy hozzám hasonló hétköznapi játékosnak azonban épp ez kell a jó szórakozáshoz.
Ráadásul ha valaki megunja a logikai feladványokat vagy a lövöldözést, a nagy helyszínből adódó számos lehetőségnek köszönhetően sokféleképpen kikapcsolódhat, mivel a sziget minden egyes részéhez különféle alküldetések is elérhetőek (általában ilyen-olyan tárgyak megkeresése/elpusztítása), ellenben a naplókra és feljegyzésekre kifejezetten érdemes vadászni, mivel ezekből szépen kikerekedik a főhősnő társainak, sőt, magának a főgonosznak a története is – méghozzá anélkül, hogy elárulnák a sztori végét. Én speciel vártam volna egy jókora fordulatot (SPOILER Arra számítottam, hogy igazából Lara lenne az úrnő választottja SPOILER OFF), de a végeredmény még így is egy ízig-vérig modern, tizennyolcaskarikás interaktív kalandmozi. Ráadásul vadászni is lehet benne.
És hogy a fülünk se unatkozzon, a (többek között a) Dead Space-sorozat talpalávalójáért felelős Jason Graves igényes és hangulatos muzsikát rittyentett az események alá, amely (játékzenéktől hálaégnek egyre megszokottabb módon) külön hallgatnivalóként is remekül megállja a helyét. Kár, hogy a Survival Editionhoz nem a teljes albumot kaptam, csak a felét. A Camilla Luddington által (képileg-hangilag) életre keltett új Lara pedig instant love – éljen a brit akcentus. 
Azzal indítottam, hogy a Tomb Raider-sorozat sose érdekelt úgy istenigazából. És a régiekre ez még mindig igaz: ez az új irányvonal nekem annyira bejött, hogy azt hiszem, soha nem fogom kipróbálni a korábbi részeket. Az ellenben tutifix, hogy ennek az új Larának biz’ követni fogom a kalandjait – mert nem hinném, hogy túl sokat elárulok azzal, hogy a fináléban feldobják a labdát egy folytatásnak. De amíg ilyen minőséget produkálnak, én nem is bánom.
