Tony Starknak már megint büdös rossz napja van. Ebben persze nem sokban különbözik a legtöbb akcióhőstől, csak neki még azzal is szembe kell néznie, hogy mindenki tudja, hogy ő a Vasember. Márpedig a második filmjéből pontosan tudjuk, hogy ez mivel jár. A Bosszúállók utáni kalandjában (amely emellett a Marvel Második Fázisának nyitófilmje) viszont már nem a kormány, avagy apja bűnei okoznak neki problémát, hanem saját korábbi (értsd: páncél előtti) hibás döntései, valamint tulajdon töredező egója. Hát csoda, hogy folyton a pincében lóg?
Nehéz lenne elfogulatlanul nyilatkoznom erről a filmről, hiszen kedvenc filmem rendező-főszereplő párosa immár második alkalommal állt össze – ezúttal azonban nem egy klasszikusok előtt tisztelgő, némileg indie-szagú krimivígjáték a kollaboráció végterméke, hanem egy olyan mozis mega-multi franchise legújabb darabja, amelyet a kezdetek idején komolyan fenyegetett az a veszély, hogy összeroskad önmaga súlya alatt. Azonban Joss Whedon személyében ez az első etap (szinte) mindenki számára megnyugtatóan zárult, és innen jöhet a kérdés: az a bizonyos összevont szuperhőssztori egy komplett ősrobbanás volt az előzmények kvázi maszatolásához képest – hova tovább, kérem?
Shane Black láthatóan úgy véli, a folytatás a múltban keresendő, így aztán a harmadik etap nemcsak jóval közelebb áll az első rész szellemiségéhez (kevesebb játékos, ám annál szélesebb játéktér), de – író-rendezőnk karrierjének ismeretében eléggé el nem ítélhető módon – a mozi inkább emlékeztet azon nyolcvanas-kilencvenes évekbeli akciómozikhoz, amelyeket anno maga Black küldött sírba azzal, hogy műveivel (Halálos fegyver-széria et al) ráébresztette a népet, hogy karakter is kell a látvány mögé. Neki köszönhetően jött el a Schwarzi-féle egyszemélyes hadseregek hanyatlása, ahol a papírvékony sztorival csupán palástolni/igazolni akarták a pirotechnikai bemutatók szükségességét. Nem egyszerű a néző feladata, hogyha ezt össze akarja házasítani egy sok-sok CGI-vel és Robert Downey jr. (lássuk be) egyszemélyes show-jával.
Mondanom sem kell, ilyen szempontból ezúttal sincs mese: ahogy a mozi évtizedei során sok színész összenőtt egy-egy általa játszott szereppel vagy archetípussal, úgy immár Downey se fogja soha a büdös életbe levetni a hipermodern bádogember köntösét. No persze a bolygón senki másnak nem állna ilyen jól ez a maskara, de a harmadik etap újra rávilágít, hogy öt éve miért is szeretett belé boldog-boldogtalan a pocsék előzetesek dacára; mert ő sokkal érdekesebb minden hasonszőrű társánál, ha egyszer lekerül róluk a jelmez. Ilyen szempontból az új mozi maga a Paradicsom, hiszen a vörös-arany (illetve ezúttal inkább fehér) páncélt talán egyetlen korábbi moziban sem mellőzték ennyire, cserébe viszont főhősünk (a korábbi mozik fényében meglepően visszafogott) alakítása még mindig épp olyan szórakoztató, mint mikor 2008-ban a Back in Black taktusaira átrobogott a sivatagon.
Így valahogy nem csoda, hogy a többi szereplő néha eléggé a háttérbe szorul. Nem mintha bánnám a Whedon-féle Csipet Csapat hiányát (majd nyilván mindenki személyes folytatásából ki fog derülni, ki miért nem sietett a pajti megsegítésére), ellenben míg Pepper Potts (a még mindig cuki Gwyneth Paltrow) azért megkapja a neki kijáró játékidőt, addig mintha Rhodey/War Machine/Iron Patriot (avagy nem Terrence Howard, hanem még mindig Don Cheadle) mintha kicsit sokadhegedűssé lépne vissza, és még azokban a részekben is elég keveset van a színen, ahol igazából akár tehetne is valamit. Happy Hogan margóra tételét viszont kifejezetten sajnálom, bár arra azért kíváncsi lennék, hogy az első két részt jegyző Favreau mivel hizlalta fel magát az eltelt három évben. Olyat se ennék többet. A negatív pólust képviselő aktorokról viszont bűn lenne sokat elárulni, mivel mindkettőnek megvan a maga meglepetése, és bár mind Kingsley, mind pedig Pearce tisztességgel megoldják a rájuk bízott szerepet, azért főleg az előbbin néha észre lehet venni némi ripacskodást – na nem mintha ez az ő karakteréhez nem jönne jól, de azért vannak határok.
Márpedig ippeg a rosszfiúk terén enged meg néha a film olyan dobásokat, hogy nem győztem töprengeni, hogy “ez vajon komoly?” De idővel rájöttem: nem, a legkevésbé sem az. Black világéletében az akció és a vígjáték zsenge mezsgyéjén egyensúlyozott, és ez ezúttal sincs másképp, csak itt az SF, illetve képregényfilm-köntösnek hála megengedhetett magának akár (bizonyos esetekben) paródiába illő húzásokat is. Bár néhol szükség van rájuk (hiszen muszáj itt-ott túllicitálni az előzményekre, ugye), de bizonyos határokat talán nem kellett volna átlépni. Még akkor sem, ha kegyetlen menőn néz ki, vagy baromi látványos – egyikből se lenne hiány amúgy se. És néha amúgy is ezek a Black-izmusok adnak egyedi szájízt a filmnek, így biztosítva, hogy azért ne legyen egészen ugyanolyan, mint az első két rész. És ez a bátorság igenis értékelendő.
Minden hibája ellenére a Vasember 3 mégis teljesíti (ha nem csont nélkül, de büntetődobásból, kis hibával) a felé támasztott iszonyatos elvárásokat: ügyesen szőtte tovább a Marvel-univerzum szálait, kirobbanó nyitányt biztosított a 2013-as blockbuster-szezonnak, és lezárja a Stark-trilógiát. Legalábbis ezt, hiszen folytatás lesz, az tuti.
