Ha nem tudnám, hogy J. J. Abrams világéletében Star Wars-fan volt, most simán rásüthetném, hogy megcsinálta minden fanboy legnedvesebb álmát. Az új Trek mozi ugyanis minden szempontból pontosan olyan, mint egy bő lére eresztett büdzsével leforgatott, baromi nagy lelkesedéssel és még annál is hatalmasabb szívvel felvértezett fanfilm, annak minden előnyével és hibájával. De ugyanakkor, mint a legtöbb folytatás, hiába akar “többet, nagyobbat, hangosabbat”, az előző etap fergeteges energiájához valahogy mindennek ellenére mégse sikerül felnőnie.
Mivel hihetetlen módon sikerült elkerülnöm a nyomtatott sajtót és a világhálót behálózó minden egyes spoilert, úgyhogy tiszta fejjel ülhettem neki Abrams második Űrszekerek-mozijának, és tulajdonképpen nem kellett csalódnom: akárcsak az előzmény, úgy ez is egy remekül összerakott, pikk-pakk nyári látványmozi, ám valószínűleg épp a folytatás-mivoltja miatt hiányzott belőle az az igazi meglepetés, az a pofátlanul zseniális húzás, amely négy éve olyan emlékezetessé tette az első részt. Pedig bőven látszik, hogy van még mindig spiritusz ebben az alternatív idővonal-dologban, és a film remekül rá is játszik ezekre a párhuzamokra, remek kis trivia-bonbonokat biztosítva ezzel a rajongóknak, amelyeknek láttán/hallatán én, és a nézőtársaim közötti Trekkie-k néha a homlokunkon pörögtünk – ráadásul még a tegnapi bejegyzésemben kivesézett, végtelenül elbaltázott számítógépes játék is kap egy kis kikacsintást.
Viszont ettől a film csak csemege lesz, a néző közel sem lakik jól vele. A főételként funkcionáló történet viszont küszködik egy-két komoly problémával. Természetesen közel sem akkorákkal, mint az utóbbi évek legtöbb nyári mega-giga mozija, és persze azt is tudom, hogy ha tiszta, világos, és minden szempontból logikus cselekményvezetést akarok, akkor távol kéne tartanom magam az Abrams-életmű majd’ minden egyes darabjától, arról nem is beszélve, hogy logikai bukfencek nélküli SF-et még soha a büdös életben nem írtak. Ezúttal sem itt van a hiba, hanem sokkal inkább a cselekmény kiegyensúlyozatlanságában: néhol maximális fordulatszámon pörög, máskor pedig ráérősen lépked előre, és sajna egyszer-kétszer az is megesett, hogy egy helyben toporgott.
Még jó, hogy a megszámlálhatatlan egyéb pozitívum bőven kárpótol ezekért a gyengeségekért. A casting szerencsére ismét telitalálat, a színészek ezúttal még jobban eltalálták a figurákat, és bár vannak köztük olyanok, akik kissé háttérbe szorultak (nem tudom, ti hogy vagytok vele, de Csekovnak én adtam volna még egy kis teret), de szerencsére itt van nekünk Benedict Cumberbatch, akit – a ritka ripacskodásai ellenére – nem lehet eleget dicsérni. Olyan energiák vannak ebben a muksóban, olyan szuggesztív már csak a tekintete is, hogy a nézőnek képtelenség levenni róla a szemét. Bár a többi főszereplő sem szorul partvonalra, azért látszik, hogy a legjavuk soha nem fog fölnőni a jó öreg Sherlockhoz.
A tálalás pedig – vitán felül – ismét parádés, még akkor is, ha a harmadik dimenzió ezúttal se létfontosságú, a szegedi Cinema City pedig beírhat magának egy bazi nagy csillagos egyest a technikai felkészültségért. Minden trükk, minden hangjegy, minden fézernyaláb nagyon a helyén van, a hangulat pedig újfent valami frenetikus, így a rajongók és nem-rajongók ismét meg fogják találni a számításaikat. Az pedig külön jó pont, hogy ezúttal kicsit még vissza is vettek, így nem világítanak fél másodpercenként a szemünkbe a lens flare-ek, és a kamerarángás is sokkal visszafogottabb, így az egész sokkal méltóságteljesebb, monumentálisabb hatást kelt – majdnem annyira, hogy néha az ember tényleg elhiszi, hogy hőseink veszélyben vannak. Még jó (?), hogy ilyenkor szinte menetrendszerűen jön egy ötletes poén, kikacsintás vagy ötlet, amely helyrerántja ezt az alapvetően (cím ide vagy oda) egyáltalán nem olyan sötét, ellenben végtelenül szórakoztató hullámvasutat a sínjeire.
Ezek után pedig végképp bánni fogom, ha Abrams végül nem fog ráérni a harmadik (2016-ban, a franchise 50. évfordulójára érkező) rész megrendezésére. Mert ismét bebizonyította, hogy az ő elfogulatlan hozzáállásával lehet csak valami igazán nagyot kihozni egy haldokló sorozatból. Már csak az kéne, hogy inkább valami übertrekker kapja az új Star Wars-mozi direktori székét, és azt hiszem, sok dolog helyrejönne ebben a világban. Addig nézzük meg ezt még egyszer. És még egyszer. És még… Értitek, ugye?
UPDATE: egy technikailag hibátlan vetítéssel és a 3D hanyagolásával részemről egy ponttal feljebb kúszott a film. A pontozótáblát nem fogom lecserélni, de félek belegondolni, mi lesz itt, ha alkalmam nyílik angolul is megnézni. 
